Archívum

Egy olyan világ részesei vagyunk, amelyben elvesztette jelentőségét a kimondott szó, és talán a leírt, vizuálisan megjelenített gondolatok sem fontosak többé. Felnövekvőben egy írástudatlan nemzedék, s csak néhányan vallják, hogy a művészet út magunk felé, s egyúttal a Teremtő Isten felé. Szerb Antal a Száz vers című antológiájának előszavában arra
hívja fel figyelmünket, hogy az összezavarodott világban a művészi alkotások által őrizzük meg az értékeket, a kultúrát, a humánumot. Ma már nem írnak emlékkönyvbe versikéket a fiatalok egymásnak, és a szerelmi vallomás sem illatos levélpapíron érkezik. Szinte csoda, hogy néhány diák ilyen becses szerepet szán ebben a digitalizált, gépek vezérelte világban a leírt gondolatnak, a lelkünkön átszűrt művészi alkotásnak, és ezzel az élménnyel másokat is meg szeretne ajándékozni. Íme, egy csokor az alkotásokból, s az olvasó eldöntheti, hogy a múltból visszamaradt őskövületeknek, vagy egy őszintébb jövő zálogainak tekinti középiskolás tanítványaink munkáit.

A szerkesztők