Aktualitások

Minden nap mást csináltunk, de egy idő után persze unatkoztunk kicsit. Akkor kitaláltuk a barátnőmmel Sophie-val, hogy karkötőket készítünk. Volt otthon sok kézműveskedésre alkalmas gumiszalag, ezeket pár éve vettük, amikor ez nagy divat volt. Sorra születtek a karkötők, és akkor kitaláltuk, hogy árulni kellene.

 

Már régebben is, amikor az interneten beteg gyerekekről olvastam, a zsebpénzemből szoktam adakozni. Most pedig, mikor eldöntöttük, hogy árulni fogunk, egyértelmű volt, hogy jó ügy érdekében tesszük.

Kivittük a szomszédos élelmiszerüzlet elé az éjjeli asztalkámat. Kiraktuk rá a karkötőket, az árukat egy papíron, és azt a cédulát is az asztalkára ragasztottuk, amelyen szerepelt, hogy a győri Állatmenhelynek gyűjtünk.

 

Először gondoltunk persze a győri kórházra is, de a beteg embereket úgyis sokféle alapítvány támogatja. A barátnőmnek van kutyája, nekem sosem engedték meg, hogy legyen. A menhelyre többször is mentünk együtt, hogy önkéntesként sétáltassunk kutyákat. Akkor láttam, milyen rossz sorsa van az ottani kutyáknak. Félnek az embertől, némelyik meg ellenséges. Nagyon szomorúak a történeteik is, hogy melyik hogyan került oda. Segíteni szerettem volna!

Nagyon sok ember jött oda az asztalkánkhoz, volt, aki kutyával, volt, aki babakocsival érkezett. Mindenki annyit adott a karkötőért, amennyit gondolt. Végül tizenegyezer forintot tudtunk összegyűjteni a Menhely számára.

 

Anyukám elvitt minket a barátnőmmel az Állatmenhelyre. Egy borítékban adtuk át a pénzt, s elmondtuk azt is, hogyan kerestük. Először persze nagyon csodálkoztak, de aztán örültek. Megköszönték és le is fényképeztek bennünket. Aztán megint sétáltattunk néhány szomorú menhelyi kutyust.

 

Ez is az őszi szünetben történt. Árultuk a karkötőket a bolt előtt, amikor egy furcsa bácsi jött oda a bejárathoz. Vele volt a kutyusa, de csak böködte, még póráza sem volt. Rosszul bánt vele. Aztán bement a boltba, a kutyus meg követni akarta. A bácsi erre kiabálni kezdett szegénykével és bele is rúgott. Egyből odamentem hozzájuk, mondtam, hogy ne bántsa a kutyát, majd én vigyázok rá, amíg a boltban van. Így is történt. Aztán mikor kijött a boltból, elvitte a kutyát, meg sem köszönte a segítséget. Másnap korán értem haza az iskolából, és ugyanezt a kutyust a kertünkben találtam. A szomszédban lakó barátnőm mondta el, hogy itt volt az a furcsa ember, és berakta a kutyát a kertbe. Kicsit aggódtam, Anyukám mit fog szólni. Azt mondta, hogy amíg nem lesz meg a kutyus gazdája, nálam maradhat. Készítettünk plakátokat, hogy nálunk van a kutya, de senki nem jelentkezett. Elvittük állatorvoshoz is, még csip sem volt benne. Így aztán végül örökbefogadtuk. Most hordjuk oltásokra, Mopszinak hívom, nagyon szeretem.

 

Sokan vannak, akik segítenek, ha tudnak, és sokan vannak, akiket más érdekel. Szerintük ez nem menő. Azt gondolom, mindenki megtalálja a maga társaságát. Az én barátaim közül sokan gondolkodnak hasonlóan, mint én, tudják, hogy segíteni jó.

Pintérné Gergics Ágnes